A művészetnek az emberi lélekre kifejtett jótékony hatása ősidők óta ismert és kvázi-terápiás alkalmazásáról már a bibliából is értesülhettünk (pl. Dávid hárfajátékkal �kezelte� Saul melankóliáját). A műalkotásoknak régebben mágikus hatást tulajdonítottak (mint pl. az altamirai és egyéb barlangrajzok esetében, feltételezésünk szerint a képek vadászati szertartások eszközeként szolgáltak). 

Pontos hatásmechanizmust nem ismerünk (csupán hipotéziseink vannak), és nagy esetszámú, kettős-vak, randomizált, illetve placebo-kontrollált vizsgálatok (amiket egy eljárás hatékonyságának bizonyítására tudományos szinten elvárnak) sem állnak rendelkezésünkre. Ennek ellenére több évezred tapasztalatai azt mutatják, hogy a műalkotások jelentős hatással bírnak lelki készülékünkre, és klinikai megfigyelések tömege támasztja alá, hogy a pszichiátriai betegek állapota jelentősen befolyásolható a művészet eszközeivel, zenével, képpel, mozgással, színházzal. 

Számos elismert pszichoterápiás módszer él az ókori görög drámák hatástárából ismert katarzis eszközével, amit eredetileg művészi eszközökkel értek el, míg a ma elfogadott pszichoterápiás módszerek más utakat választanak. Kivétel képeznek a művészetterápiák, amelyek a különféle műalkotások által hordozott (sokszor katartikus) hatások révén befolyásolják a beteg és nem beteg lélek működését. 

A művészet(kreatív)terápiák  önálló gyógyeljárásként a legtöbb mentális zavarban nem tekinthetők elegendőnek, de kiegészítő kezelésként a gyógyszeres, pszicho- és szocioterápiás beavatkozások mellett az arra fogékonyaknál elemi hatásúak lehetnek. A művészetterápiák speciális kommunikációs csatornákat nyitva - gyakran a hivatalos terápiák hatástalansága esetén is - áttörést hozhatnak a saját lelki világukba zárkózó, bizonyos élményekre különös viselkedésformákkal reagáló páciensek kezelése során.

A krónikus pszichiátriai zavarok legtöbbjében jellemző ugyanis a visszahúzódás, a környezettel való kommunikációs anomáliák, a realitással harmonikus kapcsolat megbomlása, a kezdeményezőkészség és szociális aktivitás markáns lecsökkenése. Ezek gyakran bizarr észlelések és belső élmények következményei, amik szintén elszigetelik a pácienseket a környező világtól és emberektől.

A társadalom ugyancsak eltávolítja magától a furcsán viselkedőket, talán abbéli félelmében, hogy a pszichés zavarok �megfertőzhetik� őket, illetve szorongatóak lehetnek számukra is. 

A régi korok embere kezdetben szentként tisztelte a mentálisan sérülteket, majd olyan időszakok (középkor, korai újkor) következtek, melyekben az �elmebetegek� elzárandó gonosztevőként szerepeltek. Börtönszerű építményekbe kényszerítették őket, ahol a terápia a brutális bánásmód, a kezelés legfőbb elvárása pedig a �normális� társadalomtól távoltartás volt. Ezt a szemléletet szeretnénk elmúltnak tekinteni, noha maradványai gyanakvás, tévhitek, távolságtartás és viszolygás formájában máig fennmaradtak. A gyanakvás és a fenntartások elsősorban az ismeretlennek, érthetetlennek szólnak és a sötétben, ismeretlenben tartás kedvez a fenyegető fantáziák fennmaradásának. A kapcsolat felvétele, szélesítése, gazdagítása a pszichés zavarban szenvedők és az átlagos, egészséges társadalom között elengedhetetlen ahhoz, hogy változzék a kép.